Ugrás a tartalomra

Sárkeresztes Község
Önkormányzata

8051 Sárkeresztes
Kossuth u. 44.
Telefon:22 596 007
Fax: 22 596 009

Kitüntetettek

Bársony István író, 1855.. november 15. - 1928. március 12.

Mohától két kilométerre, Sárkeresztesen látta meg a napvilágot a természetírás legnagyobb alakja, Bársony István.
1855. november 15-én. Anyja Fásy Lujza, irodalomkedvelő lélek; apja a gróf gazdatisztje, Bársony János, természetszerető, igaz magyar. A fiú négy éves, amikor húgaival együtt felkerekedett a család és Nagykárolyba költözött. Elemi- és középiskolai tanulmányait Nagykárolyban, Pozsonyban és Szatmárnémetiben végezte. Jó íráskészsége, irodalmi vénája már a középiskolában megmutatkozott. Érettségi után Budapestre ment jogot tanulni, de jobban érezte magát a budai hegyekben.

Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Borsos Vilmával. István a jogi pályától elfordult, újságíró lett. Az Egyetértés, a Hazánk, később a Magyar Hírlap munkatársa, 1907-től a Budapesti Közlöny szerkesztője lett. Novelláival az első nagy sikert 1886-ban aratta: I. díjat nyert az Ország-világ pályázatán Proletárok című írásával. Megjelent első könyve is, a Százszorszépek. Írói pályája töretlenül ívelt, s több mint négy évtizeden át alkotott.

A Szabad ég alatt, az Erdőn, mezőn, a Csend, a Magyar természeti és vadászati képek ma már a természetírás klasszikusai. A szív ösvényein is otthonosan mozgott. (Dobogó szívek, Négyszemközt, Ecce homo, Szerelem könyve). Életében 44 kötete jelent meg. Közel 700 novella olvasható a 44 műben, de több mint 300 írása csak a korabeli lapokban lelhető fel. A közelmúltban megjelent az Elveszett paradicsom , ebben két, eddig könyvben még nem közölt írás is helyet kapott. Hitvallása így szól: A természet költője nem mesemondó. Hitet kell tennie arról, hogy igazat ír. Egyetlen sort se írtam le a természetről, amelynek az igazságáról meg ne győződtem volna. Novellái mellett említésre méltóak regényei is. Az Ingovány gazdag meséjű, színekben és hangulatokban dús történet, a Rab király szabadon pedig az első magyar állatregény volt. Írói kvalitásait a szakma is elismerte. Egyik kritikusa írja: "Nincs még egy olyan író sem nálunk, sem az egész világon, aki a természetet olyan élővé tudná varázsolni, mint ő." A Petőfi Társaság 1894-ben, a Kisfaludy Irodalmi Társaság 1898-ban tagjává választotta. Az antológiák, almanachok, a díszkiadásban megjelenő nagy albumok (Tátra-album, Magyarország vármegyéi és városai) is igényelték munkáját, szakértelmét. Életműve bekerült a tankönyvekbe, ma is szerepel az olvasókönyvben. Szakcikkei is rendszeresen megjelentek, s több vadászati témájú könyv előszavát írta. A Diana Budapesti Vadásztársaság tiszteletbeli örökös elnökének választotta csakúgy, mint a "Hubertus" Magyar Vadászok Országos Egyesülete. Szülőfaluja, Sárkeresztes díszpolgára, a Madártani Intézet tiszteletbeli tagja, s 70. születésnapján egy ország ünnepelte. Töretlen munkakedvvel alkotott. A Magyar Földön, a Dinamit, az Este, a Vérvirág után Az erdő könyve és az Én világom is a természetírás remekei. Élete utolsó éveiben vesebetegségben szenvedett, a kórt már nem tudta legyőzni, 1928 március 12-én meghalt. Sírjánál családtagjai, az író- a tudós- a vadásztársadalom és a politikai élet kiemelkedő személyiségei búcsúztak el egy nagy magyar lélektől. A fővárostól kapott díszsírhelyre a tisztelők és barátok jóvoltából életnagyságú szobor került. A síremlék Csók István sírja mellett található a Fiumei úti temető művészparcellájában. Szülőházára emléktáblát helyezett a Budapesti Ügyvédek Természetjáró Szakosztálya. Ezt a háború vihara elvitte, helyére a 150. születésnapon a nevét viselő Alapítvány helyezett új domborművet. Civil szervezetek, emlékplakett, a Tűzköves forrásnál emléktábla, Csongrádon a szakközépiskola, Budapesten utca viseli a nevét.

Csomasz Tóth Kálmán lelkész, tanár, zenetörténész, 1902 szeptember 30 - 1988 november 20.

Született Tapolcafőn 1902. szeptember 30-án, elhunyt Budapesten 1988. november 20-án, Szülei: Tóth Kálmán református kántortanító és Csomasz Julianna. Édesapja ifjúkori népzenei gyűjtéséből a Magyar Népzene Tára I. kötetében (1951) 15 gyermekjáték-dal található. 1929-ben megnősült, felesége Méreg Gizella. Házasságukból 5 leánygyermek született.

1912-1920-ig a Pápai Református Gimnázium tanulója volt, itt érettségizett. A Teológia I-II. évét Pápán végezte, alapvizsgája letétele után ösztöndíjjal az USA-ba, Daytonba került, itt fejezte be teológiai tanulmányait és egy évig Újlaky Ferenc mellett segédlelkészként is szolgált. Az USA-ban nyert oklevelét az ún. „Tiffini Egyezmény”
alapján 1926-ban a Dunántúli Egyházkerület honosította. Ezután a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán, az
Eötvös Kollégium tagjaként magyar-angol szakon tanult tovább, s az 1927-28. tanévben ifjúsági elnök is volt. Ezután az egyházi munkakörbe tért vissza. Vallásoktató Kaposváron (1928-1932), lelkipásztor Sárkeresztesen (1932-1938), majd Csurgón (1938.1952).

Csurgói szolgálata idején, 1943-ban Dr. Révész Imre püspök őt bízta meg az időközben elhunyt Árokháty Béla énekügyi szolgálatának folytatásával és a tervbe vett új református énekeskönyv megalapozásával, az ehhez szükséges kutató
munkával. Evégből mint lelkipásztor az 1943-44. évekre szabadságot kapott, majd a háború befejezése után, 1946 őszén folytatta a megkezdett munkát, most már mint az új énekeskönyv szerkesztője. A próbaénekeskönyv 1948-ban jelent meg „Énekeskönyv a magyar reformátusok használatára” címmel. Az új énekeskönyvet hamarosan szlovákiában is kiadták és ennek alapján készült a szlovák nyelvű református énekeskönyv is.Csurgói szolgálatát
1950-ben konventi missziói lelkészi állással cserélte fel Budapesten.

1952-ben mint szakelőadó a budapesti Teológiai Akadémiára nyert beosztást és 1978-ig, nyugdíjba vonulásáig foglalkozott a leendő lelkészek egyházzenei oktatásával. 1962-től, mint a zenetudományok kandidátusa, főiskolai tanári címet kapott.

A Magyar Tudományos Akadémia 1953-tól több rendbeli zenei művelő-déstörténetünkben különösen elhanyagolt, református vonatkozású kutatási feladatokkal bízta meg. Ilyenek a protestáns graduálok zenei feldolgozása, továbbá a XVI-XVIII. századi egyházi népénekek, főleg dallamok forrásainak, életének, egyrészt nemzetközi himnológiai, másrészt hazai népzenei és irodalomtörténeti vonatkozásának számbavétele.

1974-től a MTA Zenetudományi Bizottság tagja, 1980-tól elnöke, a Magyar Zenetörténeti Kézikönyv szerkesztő bizottságának tagja. Munkatársa a MGG-nek és a Grove’s Dictionary for Music and Musicians-nak. 1974-75-ig a Katolikus Országos Liturgiai Tanács felkérésére részt vett az új zsoltárszövegek elbírálásában.

Főbb művek

1950 – A református gyülekezeti éneklés
(Budapest 1950)
1953 - Halottas énekeskönyvünk dallamai (Budapest 1953)
1958 – A XVI. század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára1. Budapestest)

Forráskiadvány és kandidátusi értekezés

1967 – A humanista metrikus dallamok Magyarországon (Budapest 1967)
1971 – Dícsérjétek az Urat! – Tudnivalók énekeinkről (Budapest 1971)
1977 – Magyar protestáns graduálok himnuszai (Budapest 1977)
1978 – Maróthi György és a kollégiumi zene (Budapest 1978)
1983 – O wahres Wort. 50 XVI. századi magyar dallam,
205 versszak német szövegfordítással, bevezető
tanulmánnyal és jegyzetekkel. (Budapest 1983;)
2003 –Hagyomány és haladás (válogatott anulmányai) (Budapest 2003)
2004 - Nem én muzsikálok. (válogatott versei) (Pápa 2004)
2005 - O wahres Wort. 50 XVI. századi magyar dallam,
205 versszak német szövegfordítással, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel(Budapest 2. javított kiadás 2005)